János evangéliuma

Óegyházi hagyomány János evangéliumáról

Az óegyház szerint a negyedik evangéliumot János apostol írta, Zebedeus fia, aki Jakab testvére volt. Papias a Zebedeus fiának, Jánosnak tulajdonította, míg Justinus szerint a szerzője az apostolok közé tartozott

Iréneus (+ 140) a fő művében: Adversus Haeresis-ben (III. 1,1) így fogalmazott: „Az Úr tanítványa János, aki kebelén pihent, maga is kiadta az evangéliumot, az ázsiai Efézusban. Továbbá, János a kortársa Kerintos és a nikolaita szekta ellen írta az evangéliumát. Poykarpusra (smírnai püspök) hivatkozik, aki nem csupán a tanítványok tanítványa volt az apostoloknak, hanem velük együtt nőtt fel, akik Krisztust látták.

Az evangélium szerzője

A szerző szemtanú. (1,14) Láttuk az Ő dicsőségét (19,35) Aki látta…(21,24) Ez a tanítvány bizonyságtétele.

Az evangéliumban sehol nem találjuk, hogy a szerzőt Jánosnak nevezné, sőt János neve sem szerepel benne, testvéréről, Jakabról is hallgat. A legszűkebb kör: Péter, Jakab és János volt. Ez irányú hallgatása tehát nem véletlen, hanem tudatos!

Ilyen megfogalmazásokat találunk:   utolsó vacsorán Jézus mellett foglal helyet

                                                           Jézusvállára a ráhajtja fejét

                                                           megkérdezi a Mestertől, hogy ki fogja elárulni őt?

                                                           Keresztfa alatt Jézus rábízza anyját, Máriát

                                                           Húsvét reggelén megelőzi futásban Pétert, de nem lép

                                                           be a sírhelyre, csak betekint a barlangba

Hosszú ideig nem derült ki, hogy ki a szerző. Jakab a testvére nem lehet, mivel Kr. u. 44-ben mártírhalált halt.

Nem lehet, hogy egy képzelt személy volt az evangélium szerzője? Ki mögé bújt a szeretett tanítvány? Kérdezi a 20. századi kutató. (R. Bultmann)

Sokan, a „Presbiter Jánost” tartják a szerzőnek. Efézusban is két sírt tartanak számon, mintha két János élt volna. Ma már tudjuk, hogy a „presbiter” kifejezés János apostol jelzőjeként értelmezhető és nem két személyt kell érteni rajta. Valószínűsíthetjük azt, hogy János neve mind az első generációs tanítványok között is szerepelt, később, mivel nagy kort ért meg és Kr. u. 110 körül halt meg Efézusban, a 2. generáció között is szerepelt, mint egyetlen élő tanítvány, akinek nevéhez tiszteletből a presbiter (vén) jelzőt hozzáillesztették.

János evangéliumának jellege és tanítása

Erősen eltér a szinoptikusoktól, (együttnéző) magán hordja a szemtanúságának ismérveit. Nagyon sok külön anyagot szerepeltet: Kánai menyegző, utolsó vacsora lábmosás jelenetét is csak itt találhatjuk meg. Passió történetének kidolgozása nagyon hasonlít a Lukács evangéliumának részeihez. Lukács pedig nem szemtanú, források alapján írta meg a művét. János az összehasonlításban mindig a legmegbízhatóbb a szinoptikusokkal szemben. János kortárs, neki nem kell megkérdezni másokat, hogy miként történtek az események, visszaemlékezik, és egy önálló koncepcióba önti Jézus munkásságát. Az ikonográfiában a sas jelképét kapja – Agustinus nyomán – a negyedik evangélium. Egységes szerkezet és koncepciója van az evangéliumának, kettős befejezését sokan kritizálták. Eredetileg a 20,30-al ért véget a mű, a 21. fejezet a „Jánosi kör” munkásságának tudható be. János nem Jézus szavait igyekszik szó szerint visszaadni, hanem önmaga és a Mester közötti kipróbált hitvallását fogalmazza meg évtizedekkel később. Annyira sajátos munka (sui generis) ez az evangélium, hogy szinte alig használt fel forrást, viszont világosan kimutatható, hogy a Keresztelő János tradícióját beépítette 3,25.

            Hét jelet fogalmaz meg Jézus tevékenységével kapcsolatban, azonban csak az első kettőt nevezi meg, a többire vonatkozólag az olvasókra bízza a jelkarakter felismerését.

Luther Márton 1522-ben kiadott könyvében, „páratlan szépségű, igaz és fő evangéliumnak” titulálta.

A saját korának zsidóságával polémiát folytat az egész műben. Gnosztikus (világosság és sötétség) és filozofikus kifejezései (logosz) sok vitára adtak okot János evangéliumával szemben. A gnosztikus kifejezések azonban mindig új, keresztény tartalommal jelennek meg a jánosi gondolkodásban.

Míg a szinoptikusok szintézis jellegű munkák, addig a későbbi Jánosi mű analitikus logikát követ, részismeretekből építi fel könyvét. Sokkal szorosabb kapcsolatban áll a gyülekezetekkel, mint a korábbi három, mivel írója a keresztény közösségben éli mindennapjait. Értelmezi a Jézus eseményeket, melyek a történelem távlatán keresztül is megállja a helyét. A szinoptikusok az emberképű Krisztust mutatják be, addig János a megdicsőült Jézust szemlélteti. A Szentlélek megjelenése (parakleitos) a jézusi munka folytatója, a szinoptikusok még nem építenek a Szentlélekre oly módon, mint János, őket Jézus köti le. János és Izrael nem kibékíthetetlen ellenségek, sőt, Nikodémusnak adott kijelentés a Biblia aranyszövege. (3,16) A nyelvezetében papi tradíciók ismerete és továbbadása érezhető, egyesek a keresztény pap ősi típusát látják személyében.

A szeretet evangéliumának is nevezhetjük a művét. Minden elszigeteltség az egyház részéről, mely nyilván komoly kísértés volt az első század végén, zsákutca a kereszténységben János szerint.

Prológusa oly csodálatos alkotás, mely szerkezetében és mondanivalójában is a legmagasabb helyre emeli az evangéliumot. Két nagy részre oszthatjuk a könyvet, melyet a záradék követ:

1. Jézus munkássága a „világ” előtt 1,19-12,50.
2. Jézus munkássága a tanítványai előtt 13,1-20,30.
3. Befejezés és záradék 20,31-21,25.

Az evangélium keletkezési helye és ideje

Első gondolatunk, hogy a szerző csak Izraelben élő személy lehetett. Sokan úgy vélték, hogy az eredeti nyelve arám volt, melyet később görögre fordítottak. Sajnos mind a kettőben más az igazság. A kisázsiai keletkezés ma már teljesen bizonyított. Amennyiben a kortárs Iréneus véleményét elfogadjuk, akkor azt tudjuk, hogy Trajánus uralkodásának kezdete Kr. u. 98-ban volt, akkor még élt az idős János, ugyanakkor két évvel később 100-ban már ismerték az evangéliumot Egyiptomban. Ennél később nem keletkezhetett, legkorábbi időpont Kr. u. 90-es évek eleje. Mindenkép a szinoptikusok után keletkezett, a Krisztusképe aktív keresztény egyházi életet feltételez. Ez pedig 90 és 100 között lehetséges. Nem fordítás, még akkor sem, ha sűrűn találkozunk benne arameizmusokkal. Anyanyelvén gondolkodik, azonban görög koiné nyelven fogalmazza meg a mondanivalóját.